A nap meghajlott, de azért a faluban tovább is gonoszok voltak. Tovább káromkodtak, tovább csaltak, loptak, hamisan mértek, titkolóztak, elárultak. Tovább voltak testek, bűnre éhes testek, tovább emberkedtek. Mintha sohasem végződött volna be a nap. Jaj, pedig már nyergelt az éjszaka.
Pedig a nap lehajlott már s a búzatenger túlsó kalászai már birizgálták a karimáját. A falu közepén, a faluháza előtt, egy nagy tágas hely volt. Köröskörül tizenkét kereszt állt, rajtuk a Megváltóval. Egyforma volt a tizenkét Megváltókép, szomorú és egyszerű mindegyik és azon-egyformák voltak a keresztek. Valaha valami kegyes gazdag ember állította őket ide s ha már ott voltak, hát ott voltak. Legalább a bíró így verhette a mellét. - Nekem még a tizenkét Kirisztus sem parancsol! - A téres közt papsajt, békavirág s mi egy s más borította s kényes tyúkok és egy pár malac legelészett rajta.
Embere és barma hazafelé jött a mezőkről. Az embere sötéten, morcosan, elégedetlenül. Gyűlölettel a munka, a föld s egymás iránt. A barma szelíden, meghajolva. Körülállták a kutat s bámulták a szép világot. Már mint a barmok.
A holtmező felől egy ember jött a faluba. Magas volt, de meghajolt, szelíd volt az arca, de szomorú volt, és mégis mosolyogtak a szemei. Hosszú haja volt s nagy szőke szakálla. Meggörnyedt vállán batyuféle volt, de üres, üres batyu.
Belépett a boltba és azt mondta: - Jó estét kívánok. - Úgy mondta ezt ő, mint más emberfia. S valahogy mégis bentebb ment az emberbe az ő kívánsága.
A boltos éppen lisztet mért egy szegényasszonynak. A mértéken alul ott volt a dugott vas, hogy kevesebb lisztet több lisztnek mutasson. De azért a boltos odaszólt a vendégnek: - Fogadj Isten, jó ember, üljön le minálunk.

Fegyverben réved fönn a téli ég,
kemény a menny és vándor a vidék,
halkul a hó, megáll az elmenő,
lehellete a lobbant keszkenő. 

De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
mint egykor melléd: mellé leülök.
Bajos szél jaját csendben hallgatom,
csak hulló hajam repes vállamon.

Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
helyezkedik a csontozott uton;
kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
zúzódik, zizzen, izzad és buzog.

Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
szerelem szólal, incseleg felém,
pirkadó madár, karcsu, koronás,
de áttetsző, mint minden látomás.

József Attila: Óh szív, nyugodj!

We live in or pass by them every day: we should treasure Budapest's invaluable architectural heritage, just as a couple of enthusiastic architects from OSA (Open Society Archives) and from the Hungarian Contemporary Architecture Centre do it with their "Budapest100" project. On April 9 and 10 (the latter the 100th day of the year) around 150 of the century-old buildings open their doors for sneak-peek kind of visits and to host concerts, mini-exhibitions, tenants' reunions, gardenings etc.

My sibling (and sibling's Significant Other) participates in the events at their building which was built, obviously, in 1911. They show the views from the rooftop and they deliver some coctail food as well (PhD-s are welcome too).

Oh moments when I'm proud to be a Budapest resident (sob-sob)! I mean, really, I know this city still keeps dust from the early 50's, and I'm aware of it's lack of ostentatious skyscrapers, and everything else from the revolting public transportation to the streetworks left unfinished I'm too tired to list here, but hey, just look at the buildings all along Nagykörút or the whole inner city!

I remember my grandpa's second wife's second husband, american (gringo, to specify) from head to toe, coming to Budapest for the first time and asking of every single house we passed by whether it was a museum. So there must be place in this city for new architectural concepts indeed but it shouldn't be a silly idea either to lean the future of town-planning on existing traditions.