Elsüllyedt harang
2011.04.20. 18:30
A nap meghajlott, de azért a faluban tovább is gonoszok voltak. Tovább káromkodtak, tovább csaltak, loptak, hamisan mértek, titkolóztak, elárultak. Tovább voltak testek, bűnre éhes testek, tovább emberkedtek. Mintha sohasem végződött volna be a nap. Jaj, pedig már nyergelt az éjszaka.
Pedig a nap lehajlott már s a búzatenger túlsó kalászai már birizgálták a karimáját. A falu közepén, a faluháza előtt, egy nagy tágas hely volt. Köröskörül tizenkét kereszt állt, rajtuk a Megváltóval. Egyforma volt a tizenkét Megváltókép, szomorú és egyszerű mindegyik és azon-egyformák voltak a keresztek. Valaha valami kegyes gazdag ember állította őket ide s ha már ott voltak, hát ott voltak. Legalább a bíró így verhette a mellét. - Nekem még a tizenkét Kirisztus sem parancsol! - A téres közt papsajt, békavirág s mi egy s más borította s kényes tyúkok és egy pár malac legelészett rajta.
Embere és barma hazafelé jött a mezőkről. Az embere sötéten, morcosan, elégedetlenül. Gyűlölettel a munka, a föld s egymás iránt. A barma szelíden, meghajolva. Körülállták a kutat s bámulták a szép világot. Már mint a barmok.
A holtmező felől egy ember jött a faluba. Magas volt, de meghajolt, szelíd volt az arca, de szomorú volt, és mégis mosolyogtak a szemei. Hosszú haja volt s nagy szőke szakálla. Meggörnyedt vállán batyuféle volt, de üres, üres batyu.
Belépett a boltba és azt mondta: - Jó estét kívánok. - Úgy mondta ezt ő, mint más emberfia. S valahogy mégis bentebb ment az emberbe az ő kívánsága.
A boltos éppen lisztet mért egy szegényasszonynak. A mértéken alul ott volt a dugott vas, hogy kevesebb lisztet több lisztnek mutasson. De azért a boltos odaszólt a vendégnek: - Fogadj Isten, jó ember, üljön le minálunk.
Az idegen ráült egy zsákra és ránézett a boltosra. Nagyon-nagyon jó, világító szemmel nézett reá és szólt: - Bizony jó ember kend, boltos úr, hogy ilyen tetézve mér ennek a szegény asszonynak.
A boltoson átment az idegen hangja és nézése és összerázkódott: - Jaj, milyen fekete vagyok én belül! - mondta. Azzal nagy titkosan levette a pokol-vasát a mérték alól s jól megtetézte a lisztet a szegényasszonynak. Az asszony elment s akkor a vendég is elköszönt. A boltos pedig kiállt a bolt ajtajába és azt mondta: - Milyen szép csendes este van ma. - Pedig ő már ezer ilyen estét látott és még sohasem mondta. Azután pedig így töprengett: - Hol láttam én ezt az arcot, hol láttam ezt az arcot?
A szomszéd házból éktelen kiabálás és nehéz sírás hallatszott ki. Egy gonosz asszony verte a mostoháját. Fiatal volt még az asszony s fájt a mája a szép legényekért, akik a lányára néztek. Azért fonott kenderkorbáccsal verte a leányát. - Nesze, te fehértestű, ne te gyalázatos ezüst kacagású!
Az idegen bement, eltakarta a lányt és szelíden odahajolt az asszony elé: - Üss engem, jó asszony, üss, amíg kivered rajtam a haragodat. Úgy szánlak, hogy haragszol.
Az asszony nézte a meghajlott embert, a nagy szomorúságot és jóságot az arcán, meg a szelídséget. És belőle is sírás zökkent fel: - Jaj, de rossz vagyok, jaj de gonosz vagyok! - tördelte a kezeit.
Az idegen megfogta a lány kezét, az asszony kezébe tette és mondta: - Csókold meg a te jó anyádat, leányom, - és elment.
Az asszony magához ölelte a lányt, összevissza csókolta: - Ugye a Pistát szereted, hát légy boldog vele, vasárnap megtartjuk a kézfogót. És valami fájdalmat érzett, mint egy meleg jólesést. Kérdezte a lánytól: - Hol láttam én ezt az embert? - A lány felelt: - Talán a városban, talán írott könyvben, de úgy az eszem alján van a képe.
A leggazdagabb gazda a tornácon vacsorázott a családjával. Kövér főtt tyúkot ettek hófehér kenyérrel és vörös bort ittak hozzá. A szegény béres nép az udvaron ült faragott tuskókon. Penészes kenyérhajat rágicsáltak és sóhajtást nyeltek hozzá.
- Adjon Isten jó estét! - szólt az idegen.
- Az Isten, az adhat, amit akar, - szólt a gazda.
Az idegen csak nézi a gazdagot, ahogy eszik az övéivel s nézi a szegényeket, ahogy éheznek. Leveszi a batyuját, kinyitja s keresgélni kezd benne. De bizony az üres. Ő maga is sóhajtja: - Üres, üres.
Odaszól a gazdag emberhez: - Mit adsz az én hosszú hajamért? - Megér egy darab avas szalonnát, - kacagta a gazdag ember.
- Hát vágd le ezt az én hajamat és adj nekem egy darab avas szalonnát, hogy elégítsem meg ezeket a szegény embereket.
- Asszony, hozd ki a nagy ollót - mondta a gazdagember.
Az asszony kihozta a nagy ollót. A gazdag félkezébe fogott az idegen hajából egy nagy tincset, másik kezével ráfogta az ollót. Hát az asszony felkiált: - Jaj, hogy a szívembe vágtál édes uram, vajon mi fog még ma történni!
A gazdag ember csak néz, aztán megint ráfogja az ollót. Hát eladó lánya felkiált: - Jaj, hogy a szívembe vágtad, édes apám, az ollót, mi s mi fog holnap történni!
A gazdag ember harmadszor is ráfogja az ollót. Akkor kis puja fia kiáltja: - Édes apám, édes apám, jaj, hogy a szívembe vágtál, jaj, jaj, mi fog történni holnapután!
És akkor a gazdag ember látta, hogy ő csak gyűjt, gyűjt, de nem ügyel a vérei szívére, lelkére. És látta, hogy a mai nap sem az övé és hogy a holnap és a holnapután felleselkednek. Jaj, mi lesz az ő gonosz szívével! Odaszólt az asszonynak:
- Öld le a tíz legkövérebb tyúkot s add ezeknek a szegény embereknek.
Az idegen itt is elköszönt. A gazda szólt: - Milyen jó képűek ezek az én cselédeim, nézd anyjuk, az ott hasonlít a mi Jancsinkhoz. Azután megint szólt: - Hol láttátok ezt az idegent, mert mérget veszek rá, hogy láttam már valahol. - Talán mikor az orvosnál voltunk, - szólt a lány.
Bement a bíróhoz is az idegen. A bíró éppen két ember között tett igazságot. Az egyik azt mondta: - Az almafáig ér a földem. - A másik azt mondta: - A körtefáig ér a földed. - Ezen aztán elmarcangolták egymást és a bíróhoz jöttek. Az egyik veszekedő a bíró veje volt, a másik veszekedő a bíró haragosa volt.
- Neked nincs igazad! - förmedt rá a bíró a haragosára. - Az a darabka föld ezé itt ni! - És rámutatott a vejére.
- Jaj! Jaj! Jaj! - kiáltott az idegen.
- Mi a bajod, idegen ember? - kérdezte a bíró s a két másik.
- Oh, jó emberek, adjatok egy embernyi földet. Érzem, hogy mindjárt meghalok s nem szeretnék bitang földben nyugodni. Gazdag ember voltam, feleségem és gyermekeim voltak. A vagyonom elvették a rossz emberek, a családom elvette a jó Isten. Csak egy darabka földet adjatok, ahol beszentelhetnek.
A bíró veje látta a halált, az igazságot és az ítéletet, szólt: - Kérd azt a darabka földet ettől, mert övé a föld. - És megmutatta a bíró haragosát.
Az pedig így szólt: - Neked adom azt szívemből, szegény idegen ember.
A bírónak eszébe jutott a föld kapuja, mely neki is megnyílik, meg a számadás is eszébe jutott és szólt a haragosához: - Bocsáss meg nekem, testvér, mert hűtlen sáfár voltam.
Az idegen ember elment. A bíró átölelte a két embert: - Maradjatok ma nálam vacsorára. - Azután: - De hol láttam én ezt az embert? - Talán a katonaságnál, szólt az egyik. - Talán a Balog Péter lakodalmán, - szólt a másik.
És minden egyes házba betért az idegen. És mikor elment, az egész falu, emberek és asszonyok, mind a falu térségére siettek. - Olyan jó lesz most egymást látni, - mondták az emberek.
És a gyepes térség megtelt népekkel. Hát a bíró nagy fennhangon szólt: - Halljátok atyafiak, embernép és asszonynép, aki nekem megmondja, ki volt az az ember, tíz büntetését elengedem, mert bizony mondom, ismerős volt az orcája.
Fennhangon szólt a boltos is: Hallják kendtek, falubéliek, aki megmondja, ki volt az a jó ember, annak én egy álló hétig ingyen mérek amit kíván. Mert tudom én, hogy láttam már az arcát.
A gazdagember is: - Halljátok, földiek, rokonok és más emberek, aki nekem megmondja, ki volt az a dicsőséges jó ember, én annak száz zsák lisztet és egy kövér tehenet adok. Mert jól emlékszem én rá mind az egész családommal.
A Pironcsákné mezítlábas kis fia - Pironcsákné egy szegény özvegyasszony volt - megfogta a bíró mögött egy malac farkát. A malac sivalkodni kezdett.
- Mész el onnan, beste kölyök, mert bezzeg pofonteremtelek! - kiáltott a bíró és felemelte a kezét.
A gyermek egy nagyot ugrott s kis homlokával nekiütődött az egyik keresztnek. Felnézett, hogy mire haragudjék. És akkor lelkendezve kiáltott nagy hallatára minden népeknek: - Ni édes anyám, ni édes anyám, ez a bácsi segített ma anyámnak a zsákot vinni!
A népek felnéztek. Tizenkét keresztről nézett rájuk egyformán - szelíden, jóságosan, a világgá ment vendég.
Akkor háromszáz szív mélyén elsüllyedt harang nagy lóbálással zúgni kezdett. És sírni kezdett a falu, sírni.
Szabó Dezső: Az elfelejtett arc
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.